Komáromi János /Koma/
Fonalak
lombjukat földbe rejtik most a fák
lassan visszaszivárognak a könnyek
összegyűrt lepedő lett a világ
hegyek fölé magasodnak a völgyek
reccsen fájdalmasan a nyelv
dió héjjakból pattannak ki a szavak
minden csontossá vált kéreg mögött
zsugorított, kiszáradt emberi agyak
égre meredő barna pókhálóként
lustán vékonyodik el az élet
ragacsos fonalak földhöz rögzítenek
pedig zuhannék neki a fénynek
taszít a gravitáció
lábam alá lassan ég kerül
angyalként akartam élni eddig
… most halni szeretnék emberül